Sokat tűnődöm azon, miközben gyermekemet nézem, hogy vajon mikor veszítjük el az emberek felé a bizalmunkat?

Amikor a fiam elrugaszkodik a biztonságod adó ágyról abban a biztos hitben teszi, hogy az a személy, aki ott áll vele szemben elkapja. Meg sem fordul a fejében, hogy kételkedjen, hogy megtántorodjon. Minden figyelmét az ugrásra koncentrálja, minden erejét az ugrásba veti és bízik abban, hogy az ugrás végén  szerető karok ölelik majd át.

Az ember nem veszítheti el örökre ezt a bizalmat, mi adna nekünk erőt életünk folyamán ahhoz, hogy a nagyobb megpróbáltatások során neki ugorjunk az ismeretlennek. Nem várhatjuk azonban azt, hogy valaki mindig ott lesz és elkap minket. Csak azt tudjuk biztosítani magunknak, hogy az ...

A mai napon ismét ért egy csalódás, egy újabb, ismételt sokadik csalódás. De tudjátok mit, elegem van ebből a sok csalódásból. Ezt a mai napit is úgy, mint eddig mindegyiket az én saját magam által elképzelt terveim és céljaimnak köszönhetem. Rá kell jönnöm, hogy azzal,hogy mindig másoktól várom a segítséget azzal nem jutok előre. Mit érek el vele? Azt, hogy nem magamat kell hibáztatni, hanem egy másik személyt. Ez a legkönnyebb nem? Ha minden energiámat abba fektetném, hogy én, hogyan tudnám azt az álmot megvalósítani, elérni, amit kitűztem magam elé talán el is érném azt. E helyett másokat ösztönzök arra, hogy, hívják fel azt meg azt, és kérjék meg, hogy segítsen nekem ebbe meg abba. Aztán ha nem teszik, vagy nem érnek célt ...