Facebook máz
Mindannyian facebook függők vagyunk, nincs ezen mit szépíteni. Van, aki mindennap posztol, vagy idézeteket oszt meg, van aki divatoldalakat likeol, és van aki naponta gyakran, csak végig futja az üzenő falat. Nos, én az utóbbiak táborát erősítem, és a napi többszöri facebook átnézése során több mindenre lettem figyelmes. Ezzel kapcsolatban, ma az önreklámozókról szeretnék írni. Az önreklámozók alatt nem a celebekre, vagy a közszereplőkre gondolok, akiknek nyilván a megélhetés eszköze a napi facebook posztolás. Azokat a személyeket értem alatta, akik nem sajnálják az időt arra, hogy legalább egy fotóval vagy akár egy egész albumnyi jól válogatott fényképpel ajándékozzanak meg minket. Elmémben elkülönítek menőségüket, gazdagságukat hirdetőket, valamint tökéletes családi idillel rendelkező személyeket. Volt idő, amikor engem is zavartak ezek a posztok, tudod, amikor nem vagy magaddal megelégedve vagy esetleg nem áll rendelkezésedre annyi pénz, hogy megengedhesd magadnak a legmenőbb kocsikat, vagy ruhákat esetleg azt, hogy minden hétvégen a legfelkapottabb szórakozóhelyeken szórakozz, rossz a monitor másik oldalán szembesülni, hogy ezekkel én nem rendelkezem és ezek szerint semmi vagyok. Ma már nem zavarnak sőt csak mosolygok rajta, mert látom a hátsó mozgatórugóját és hála Istennek helyre állt az önértékelésem is. Valójában azokat sajnálom, akiket ez frusztrál, azokat a gyerekeket, akik nem engedhetik meg maguknak ezt az életszínvonalat viszont ezt látják követendő példának. A mai „modern” lányok és fiuk azáltal, hogy gondosan kiválogatott és megszerkesztett fotóikat közszemlére bocsájtják, csalit dobnak a másik nem felé. Lássuk be a facebook ma az egyik legjobban működő társkereső, kiválasztod az egyént, alaposan szemügyre veheted ruhában, bikiniben, láthatod a fenékméretét vagy a kebleit, a lányok megvizsgálhatják a fiúk ruháit, kategorizálhatnak, csekkolhatják az autóikat, vagyoni helyzetüket, szokásaikat, kedvenc helyeiket stb. Itt nincs zsákba macska, vagy mégis? Lehet, ha túl photoshoppoltuk a képet, vagy a barátnőnk dresszében nyomultunk, esetleg apu autója mellett fotózkodtunk idővel kiderülhet a turpisság, de ha ügyesek vagyunk addigra már rég magunkba bolondítottuk áldozatunkat.
A mási kategória ( a kedvencem),a tökéletes családdal rendelkezők tábora. Nos, ők időt, energiát nem spórolnak, mindent megörökítenek, mindenről készül egy kép majd egy poszt. Gondolom a családtagjaik már immunisak anyura, aki a legváratlanabb helyzetben kapja elő mobilját, akár a gőzölgő vasárnapi ebéd mellett. Úgy elképzelem anyut, hogy oda szól a hőn szeretett urának, hogy - Hé,Józsi hagyjad már azt a húslevest és nyomj egy mosolyt ide anyucinak! És már rohan is a gép elé, hogy frissen még délre mis is megkapjunk egy szeletet hibátlan életéből. Különben, ez komoly művészet mert nem elég, hogy finom esztétikai érzékkel ki kell választani azt a képet, amelyiken mindegyik családtag a lehető legboldogabb, de még kreativitás is szükséges egy jól megfogalmazott, velős mindent elmondó szlogenhez. Így pl: „ drága családom a jól megérdemelt ebéd mellett” , vagy „ büszkeségeim a finom ebéd közben” Had ne folytassam, mindannyian láttunk már ilyet. Egyes ismerős családanyáktól, megtudhatunk mindent, mi kell az igazán idilli család működéséhez. Ha átnézzük facebook albumukat, idővonalra feltöltött képeik meghaladják a százat, de találunk még gyönyörűen sorba rendezett albumokat, mindenféle szülinapi- névnapi partyról, ballagóról, keresztelőről, csodálatos meglepetés bulikról, még csodálatosabb házassági évfordulókról, diplomaosztókról készített felvételt, és amiket nem lehet albumba rendezni azok a hétköznapi apró boldog megörökített pillanatok.
Mondok én erre nektek valamit, azoknak, akik bedőlnek a facebook máznak, vagy azoknak, akiket dühít ez az egész. Nincs minden hibától mentes családom, nincs tökéletes katalógusba illő életem, néha előfordul, hogy elsózom a húslevest és olyankor nem hiszem, hogy őszinte a családom mosolya, vannak nehéz napjaim, nem jut eszembe állandóan fényképezni, általában utólag bánom meg egy- egy eseményen, hogy elfelejtettem megörökíteni az adott pillanatot. Viszont, sohasem felejtek el hálát adni. Minden este, végig gondolom, miért is lehetek az nap hálás. Az első dolog mindig, amiért hálát adok az a fiam, a szerelmem és a családom ezt követően minden apróságért, ami aznap boldoggá tett. A hálám csakis Istennek szól. Neki köszönöm meg minden este, azt hogy léteznek és az életem részei, és ő ezt tudja és látja. És ez nekem pont elég. Nem kell,hogy megveregessék a vállam, hogy legalább 2-300-an lájkolják vagy kommentteljék a napjaimat , hogy gyönyörű családod van, vagy büszke lehetsz a gyermekedre, mert ezek olyan dolgok, amikben nem kell megerősíteni. Ha valaki időt, energiát nem sajnálva, örökös posztolgatással tölti az idejét, és lesve nézi és köszöngeti a gratulációkat, ott szerintem nincs minden rendbe. Ezeket az embereket nem kell irigyelni, őket sajnálni kell, és nem gratulálni kell, hanem meg kellene kérdezni, hogy mi a baj? Miért érez kényszeres bizonyítást az emberek felé, miért érzi úgy, hogy ezzel kell hencegnie. Akik örökösen másoknak bizonygatják boldogságukat, azok az emberek nem boldogok. Olyanok ők, mint a cukrász, berepedezett tortáikat cukormázzal teszik tökéletessé. Nem kell a máz, az alatta lévő tökéletlenség sokkal emberibb és értékesebb. Ha elfogadjuk azt, amink van, a hibáikkal együtt és hálát adunk érte észre fogjuk venni, hogy a korántsem kifogástalan életünk sokkal szebb mint amire vágyunk. Ha megengedjük magunknak, hogy boldogok legyünk már nem is fogunk a tökéletesség felé vágyakozni. Ha leszedegetjük a gondosan eldolgozott mázat, és nem akarunk helyére egy sokkal szebbet húzni, alatta egy sokkal érdekesebb és finomabb tortát találhatunk.